2009.10.22. 10:00
Idegen tollakkal...
Sokáig gondolkoztam, mit is írjak e napon, ha egyáltalán. Hiszen hogy jövök én hozzá? Majdnem egy hónap hiányzott még ahhoz is, hogy a kettőt betöltsem. Ma hajnalban felködlött bennem valami történetféle, de nem volt, nem lehetett hiteles... Talán majd máskor, ha el nem felejtem.
Persze tudtam, mit szeretnék, de nem voltam bizonyos benne, megtehetem-e. Elővettem megint atyai jóbarátom egyik fél-életrajzi kötetét és felütöttem a megfelelő lapokon. Két rövid fejezet következik Berci Bácsi, alias Bertalan Tivadar „Lipi” című kötetéből – tudom, nem haragszik meg érte.
Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikán A trubadúrt adták a Városi Színházban. Telt ház volt. A színpadon már a negyedik felvonás színtere, Luna gróf várának börtönei előtt, a nyomasztó, sötét, színpadi éjszakában Leonora fájdalmas panaszba kezdett. A toronyból a „Miserere” hangjai hallatszottak. Leonora zokogó áriáját, akár mint hóhérpallos végzetes hangja, a nézőtér ajtajának kicsapódása vágta ketté s mintha Manrico szívet tépő búcsúja váltott volna át váratlan, profán magasságba, egy utcáról jött hírnök sikoltotta: „lövik az embereket a rádiónál!”
A szavakat síri csend követte, aztán mintegy vezényszóra, egyszerre állt fel a zenekari árok népe, majd a közönség és népesült be a színpad, mintha fináléra gyűltek volna a szereplők: Manrico, Leonora, Luna gróf, Azucena, Ferrando, Inez, Ruiz, az egész szereposztás, kísérőnők, apácák, szolgák, katonák, cigányok, díszletezők, rendező, kellékes, ügyelő, tűzoltó, fodrász, sminkes, mindenki, aki mozdulni tudott a háttérből. A zenekar a Himnusz hangjaira váltott s az énekesek vezérhangjával zúgott, szárnyalt az ének. Ilyen Himnuszt sem azelőtt, sem ezután nem hallottam. Ez az ének nem a torokból jött, hanem mellünket feszítő, felszabadult, hatalmas sóhajként zengett, zúgott, mintha egyszeriben mindannyiunkba isteni hangképző talentum költözött volna.
Összetereléseink idején, állami muszáj ünnepségek alkalmával gyakran ösztönöztek, sőt, különböző praktikákkal egyenesen kényszerítettek éneklésre, ami tömegben elvegyülve megoldható volt hang nélküli tátogással, mintegy túlélési manőverként s mivel a karmesterek soha nem a Himnuszhoz adták meg a hangot, a szövegek gondolatban történő, spontán átköltésével becsaphattuk a figyelőket s önmagunkat is. Például így: „Sződd a selymet elvtárs!” helyett „Zöld a segged elvtárs...” Általában ilyen volt kórusunk ezt a színházbeli Himnuszt megelőző időkben. Valamelyik április negyedikén, május elsején, vagy november hetedikén (a kényszer hurrázások eme időpontjai összefolynak, mint Dunába ömlő kifolyónál a sok-sok lehúzott fekália) több kilométeres sorokban csoszogtunk lépésről-lépésre, hogy nagyjaink tribünje előtt vörös zászlót lobogtatva, meg vitorlaként viselkedő transparenseket cipelve felnézhessünk zsarnokainkra. Ilyenkor persze gyakran megrekedtünk; egyik ilyen ácsorgásunk a dohánygyár melletti lyukas vázszerkezetű vasúti híd alatt történt. Ezen a rácsszerkezeten keresztül szartak le bennünket a fejünk fölött zakatoló vonatból.
Bevallom, ahogy fintorogni kezdtem magamtól s elnézegettem társaimat is, meggondolatlanul cselekedtem, mert azt találtam mondani:
- Tudjátok mit? Meg is érdemeljük! Mi a francot ácsorgunk itt?!
- Énekeljünk elvtársak! – kiáltott felvezető pártkatonánk.
Néhányan rettentő hamisan rákezdtek a „Dunnyuskára”, de csakhamar röhögésbe fulladt a kísérlet, mert valaki gyönyörű képzavarral élve megjegyezte:
- Ettől a szarakodástól isten bizony ökölbe szorul az ember gyomra.
- Na, jó – mondta a brossúrákkal teletömött fejű, öntudatos karmesterünk -, akkor azt: „Szállj, te büszke ének! – és megadta a hangot, amelyet szerencsére elnyomott egy újabb szerelvény dübörgése a fejünk fölöt. Ettől végkép felbomlott a rend. Szétugrottunk.
- Csak tehervonat, elvtársak! Onnan nem szarnak! – kiáltott valaki.
- Álljunk vissza a sorba! Mindjárt megindulunk, meglátjátok! – mondta karmesterünk.- Így is lett. Csoszogtunk néhány métert.Szerencsére a mi Himnuszunkat senki nem javasolta, méltatlan is lett volna ebben a helyzetben s mellékesen, maga lett volna a rebellió. Helyette néhányan azt nyöszörögték, hogy „Szabaddá tett népek örök szövetsége, a nagy Oroszország nagy műve e frigy...” – ami ugye nem a mi himnuszunk.
Aki azon törte a fejét, hogy angolosan lelép (márpedig sokan voltunk így), az előtte álló hátának támasztotta a maga zászlaját és gyorsan arrébb lebbent. Ez nem mindig sikerült, de ha mégis, akkor a támaszték ugyanezt tette valaki mással, s dőltek a zászlók, mint a dominó, de nem volt ajánlatos eldőlve hagyni egyet is. Én egyszerűen az aluljáró falának támasztottam a magam ballasztját s kijelentettem, hogy tiszteletlenség lenne eme jeles ünnepen ilyen szarosan megjelenni a dísztribün előtt; sajnálkozva kioldalogtam a tömegből s magamban az „Alla mattina, appena alzata, o bella ciao, ciao, ciao...” imperialista nyelven szóló partizán nóta dallamát dúdolva, hazalopakodtam fürödni.
A tény, hogy leléptem s, hogy nekem ez az urizáló, osztályidegen finnyálkodás fontosabb volt, mint a hurrázás, csöpp híján negyedik kirúgásomhoz vezetett. Súlyosbító körülmény volt zászlóelhagyásom, s hogy destruktív módon megbontottam a rendet. Valamelyik bátor illetékes azonban a védelmemre is talált valamit: végtére is, mégis csak le voltam szarva. Na, nem volt az olyan súlyos, csak amolyan spriccelősen, de mégis...
Ide, a színházba mindenki a saját elhatározásából jött. A Himnusz szívünk sokáig bezárt kapuja mögül tört elő.
A karmester is letette pálcáját s felénk fordulva, velünk énekelt. Aztán minden tülekedés nélkül kivonultunk a színházból, mintha nem is ért volna váratlanul az előadás átalakulása, pedig tegnap még nem is sejtettük, mi történik ma.
A kijáratnál az Irodalmi újság egyoldalas különkiadását osztogatták.
A színházból kiléptünk a forradalomba.
- 0 -
Ezerkilencszázötvenhat, október huszonötödikén találkoztam újra Lipivel. Ezt pontosan tudom, mert emlékezetes nap volt. Sokan nem élték túl.
Nemrég váltam el apámtól, aki titkolt óvó szándékkel velem tartott, hogy körülnézzünk a városban. Apám már nagyon fáradtnak látszott; egészsége Kistarcsa után már nem tudott helyreállni. Aggodalmaskodva intett, hiába csendes az utca s jönnek-mennek az emberek; csalóka idők ezek... – Jobban tenném, ha vele mennék, haza! Anya már nagyon ideges lehet... – végül beletörődőn legyintett, s eltűnt a kanyarban.
A Vígszínház elé érve aztán szempillantás alatt a hasamra huppantam, mint valamikor ötévesen, nagyanyám kertjében. Egyszeriben mintegy húsz évnyit zuhantam vissza az időben, s egy villanásnyit Lipit néztem a sövény lyukain át. Az a régi hasravágódós mozdulat a forró homokon puha meleg párnaölelés volt és ez az éles pattogás a bronz-kandelábereken a szomszéd gyerekek ostorainak rafia-bojtjairól érkezett. Én meg nem vagyok velük, hanem itt kushadok, mint nagyanyám spárgatökje a homokon.
De itt se sövény, se Lipi, a bársonyos, meleg homokpárna helyett jéghideg, kemény beton, csak a rengeteg lyuk táncolt s szaporodott a szemem előtt, amit a Honvéd utca felől érkező gépfegyver-sorozat ütött az orrom előtti hirdetőoszlopon. Az oszlop olyan lett, mint egy óriási sajtreszelő. Lesni csak félszemmel mertem, kezem a fejemet kulcsolta, mintha védelmet nyújthatott volna valamitől és fejem burka mögött az önámítás biztatott: ha én nem lesek, engem sem lát a golyó.
A harsány kelepelés után a visszaállt utcazaj és a Dua felől érkező moraj halálos csöndnek tűnt.
A csönd felugrasztott s látván, hogy mások is ezt teszik, a foghíjas fedezékek mögé lendülgetve, bizonyára komikus tánclépésekkel, húztam az irhámat a Váci út felé. Egy csapásra elegendőnek találtam részvételemet a „sűrűben”, s apám intését követve, szedtem volna a lábamat hazafelé, Újpestre.
Ekkor jött egy tank, hatalmas csörgéssel, csattogással a Nyugati pályaudva felől a Vígszínház felé. A lassan nyomuló, előre meredő lőormányú szörnyeteg púpján egymásba és minden megmarkolhatóba kapaszkodó emberpiramis közepén magasodott Lipi alakja, s egy lyukas közepű, nemzetiszín zászlót lengetett. Közvetlen mellette egy szovjet katona féltesttel kiemelkedve az acéltömeg gyomrából, egy tiszta, makulátlan magyar zászlót nyújtogatott a feje fölé. A tank utasai negyvennyolcas dalokat énekeltek.
Ettől megtorpantam s csak bámultam a monstrumot az út közepéről.
- Hahó, Tibi! Gyere, megyünk az Országházhoz! – kiabálta Lipi, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. – Ezek itt velünk vannak! – mutatott a továrisra és sürgetően integetett. Jókedvében zászlója lukjába dugta a fejét; olyan volt, mint egy égre akasztott, bekeretezett kép. – Gyere gyorsan, ugorj fel! – kiáltozta a kép.
Lám, csak gondolni kellett Lipire...
A fürtös gyümölcsként csüngő tömegen áthajolva, félkézzel húzott fel a tank peremére.
Helyet szorítottak valahogy s markolták a gúnyámat, hogy vissza ne csússzak. Belezengedezve a harckocsi förtelmes robajába, egyre lelkesebben nótázva, behernyóztunk a Kossuth térre. Ott már sok ember volt, látván a magyar zászlót, nagy ovációval utat nyitottak.
Ekkor a mi barátságos ruszkink messze hajította a nemzetiszín zászlónkat, s magára rántotta a páncélfedelet. Járművünk leblokkolta egyik hernyóját, forogni kezdett, mint búgócsiga s szórt le minket minden irányba. Amint megszabadult tőlünk, újra felpattant a lyukfedél, vörös zászló lebbent fel a mélyből, géppisztoly dugta elő a csőrét s azon nyomban sorozatot adott le az égbe. Erre, mintha megbeszélt jel lett volna, számtalan fegyver kezdett ólmot köpködni a Házzal átellenes épületek tetejéről. Tucatnyi páncélos is felzárkózott, dübörögve pörgött mind, mint a kergebirka és nem kímélve a pánikba esett tömeget, pásztáztak s durrogtatták ágyúikat.
Az emberek is pörögtek, lerogytak és vonaglottak, míg vér és élet volt bennük. A puha emberi testet nem érő golyók szikrázva pattogtak a betonon, meg a harckocsik páncélzatán s onnan továbbugráltak, mint a szöcskék.
Mi a pörgő harckocsink árnyékában feltápászkodtunk, s hétrét görnyedve pucoltunk, amerre láttunk. Mögöttünk a pokol. Sebesültek, haldoklók hörgése. Fegyverzaj. Vértenger.
A Margit híd felé bukdácsoltam. Vissza se mertem nézni.
Lipi sehol! Istenem, segíts! Merre repíthette a tank?
Most megint nem tudom, mi van vele.
- 0 -
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.10.22. 10:32:38
Részint, mert volt idő amikor szinte otthonom volt az Erkel, és képes vagyok rá, hogy elképzeljem a szinpadon állva a pillanatot.
Másrészt a tankos kép is ismerős, de főleg a prágai Vencel térről.
Az a forgás a tömegben, miközben mint valami hatalmas ormány forog körbe a megbolondult löveg.
Tulajdoképpen szerencsésnek érzem magam, hogy e középeurópai történelem mindhárom jeles eseményénél valamiképpen jelen lehettem.
Ugyanakkor mindháromnak része van abban, hogy képtelen legyek ájultan, párás szemekkel emlékezni.
Már csak azért sem, mert ha arra gondolok, hogy azóta mik történtek tőlünk délre...
Kösz a meghívást.
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2009.10.22. 10:42:47
Grift · http://gozdom.blogspot.com/ 2009.10.22. 17:39:14
készülődnek már megint. repülő és helikopter az v. kerület felett. ebben a percben húztak el. gyönyörű.
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2009.10.22. 17:42:30
"Timeo Danaos et dona ferentes"…
bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2009.10.23. 07:38:31
Az Aeneis éppen ide passzol.
Nekem meg ez járt a fejemben:
Defficile est saturam non scribere.
De azért várjuk ki a végét:-(
ü
bbjnick
Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2009.10.23. 20:47:35
Idén éreztem először úgy igazán, hogy sikerült ezeknek a kiszfiúknak elérni azt a célt, hogy 23-a kapcsán inkább az érdektelenség jellemezze ezen a napon az embereket.
Persze már a gatyaváltás óta problematikus 1956 emléke és a társadalom hozzá fűződő viszonya.
Viszont tegnap este a Bartókon hallagattam vezetés közben Bessenyeit, Mészáros Ágit és Jávor Pált, amint a színészek nevében tettek különféle felhívásokat és deklarációkat azokon az októberi napokon. Mindenféle löttyös szövegeket nélkülöző tiszta szándékok és célok hangzottak el. Döbbenetesen jó volt hallgatni.
inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.10.24. 12:44:42
Ő a Kálvin téren egy kapualjból figyelte mi történik.
Üresek voltak az utcák.
Az oroszok nem értették mi történt.
Nem voltam fönn, de a tv-ben legalábbis elég üresnek tűnt a város.
Egyre inkább az a véleményem, hogy a balhék gyökere, illetve a balhék megrendelői pontosan megnevezhetők.
Sok minden kunsztot hallottam a Fő utcán az agent provocateur - ök tevékenységéről.
Drazsé szemtelen pofátlansága és az egész bagázs alkalmatlansága egyre nyilvánvalóbb.
Miközben én is megfizetem az adómmal sok ezer rendőr felesleges ugráltatását.
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2009.10.26. 16:11:45
Negatív példaként meg 1919…)
@inszeminator: Ezeknek a "speciális képzésben" részesült egyéneknek az aktái tűnhettek el legelőször, nem? Mert később is használható-hasznosítható volt a szaktudásuk. Viszont a megzsarolt-megbecstelenített téglává alázottak neve időnként terítékre kerül. (Persze másmilyenek is voltak: meggyőződésesek - de azokat most nem emlegetem.)
Grafit Macseek 2009.11.06. 20:40:02
Nagyon jó ez a blog. nagyon tetszenek az írások és kommentek is.
Ha most itt vagy, kapcsolj a MEZZO tv-re, és nézd meg az operaverseny debreceni ( de Szegeden felvett) előadását!
Francia kortárs opera, Victor Hugo írása alapján David Alagna írta, Nadine Duffaut rendezte. A debreceni színház kórusa énekel benne, és a debreceni filharmonikusok játszanak Kocsár Balázs vezényletével. A női főszereplő Donita Volkwijn, a férfi Nyári Zoltán.
Grafit Macseek 2009.11.06. 20:41:37
Attilajukkaja 2010.01.13. 20:40:04
Attilajukkaja 2010.12.10. 14:52:18
Kerdest/megallapitast idezek sajat magamhoz az elozo hozzaszolasombol:
"Most, oreg fejjel, eppen olyan tanacstalanul allok '56 elott, mint mondjuk 30 vagy 20 evvel ezelott."
Gondolom, mindenki csak bologatott a megjegyzesemre, ezert nem valaszolt.
A poszt tulajdonosanak viszont illett volna valamit valaszolnia. Ha mast nem, legalabb megsimogathatta volna a buksimat.
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.12.10. 15:16:12
Valóban mindenkinek mást jelentettek azok az idők. Erről szívesen beszélgetnék Veled, talán egy posztban is megemlítem még, de nem tudhatok mindent én se.
Néha nem tudom követni a hozzászólásokat se, mert ha sok jön be egyszerre, nem mindig találok vissza a régebbiekhez. Jó, hogy előhoztad ezt is. Respect.
Attilajukkaja 2010.12.10. 15:59:05
Orulok, hogy valaszoltal :o)
Szerintem nincs jo valasz a kerdeseimre.
De en nagyon provokalni, incselkedni akartam veled. Nem azert, mert annyira huncut lennek, hanem mert tenyleg erdekelnek a valaszok. A provokacioim csak joindulatuak es tudom, sok helyen kereshetnem a valaszokat,...de en most nalad kerdeztem rajuk.
Nem varok orokigazzagokat.
Nem is tudom, mit varok.
Te nyilvan nem adod meg a valaszt, amire te magad is varsz.
Beszelunk ezekrol a doldokrol es sajat magunk probalunk magyarazatot adni arrol, ami annak idejen tortent az otszagunkkal. De leginkabb, ami a sajat csaladunkkal.
Kuszkodom a kerdesekkel, ahogy te is teszed. Azt hiszem, nem jutunk a vegere.
Csak arra vagyok kivancsi, te a sajat unokaidnak mit meselsz? Hogyan meselsz az egyszeri szegeny legenyrol, aki ha mindent jol csinal, akkor jol jar?
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.12.10. 20:08:22
Mesékben az ember mégsem a valót adja tovább, hanem... az álmait.
Amik lehetnek meglehetősen földhözragadtak is :-)
Nagyobbik unokámnak a kedvence a Micimackóból az, amikor:
HARMADIK FEJEZET
amelyben Micimackó és Malacka vadászni mennek és kis hija, hogy menyétet nem fognak
... hogy miért éppen ez?
Legutóbb hozzászólt: