1910 március tizedikén született, Budapesten. Éppen száz éve.
Nem mondhatok róla talán semmi olyat, amit el ne mondtak volna már - jobban. Nem is teszek mást: ide másolok pár részletet az 1973-ban megjelent gyűjteményes kiadás előszavából.
A kötetet szerkesztette Szerb Antalné. A méltatást Veres Pétertől vett idézettel Kardos G. György írta. S most, hogy a kötelező kört megfutottam, jöjjön a lényeg - a Laudáció.
____________________________
 
„Soroljam fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik - foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból… Írtam még művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban… Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is… Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem… Csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.”
A figarói hangvételű, keserűen derűs monológból Lénard csupán azt hagyta ki szemérmesen, hogy mellékesen író is volt, kitűnő, mélyen humánus író. Magyar író fájdalmasan rövid ideig, öt esztendeig mindössze, élete hatvankét évének utolsó öt esztendejében.
Későn ismerkedtünk meg vele, valójában a súlyát sem volt időnk lemérni, nem is siettünk túlzottan vele, távol élt, egy brazíliai őserdő szélén elterülő település orvosaként, a távolságot is alig tudtuk képzeletünkkel befogni. Völgy a világ végén című, első magyarul írt regényét 1967-ben jelentette meg a Magvető, a kritika jóindulatú elismeréssel fogadta, bár kissé úgy, mint egy idegen nyelvből fordított művet. Holott ezt a fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai regényt magyarul írta, világítóan szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar nyelvi fordulatokkal. Igaz, először németül írta meg a könyvet, világítóan szép német nyelven, és megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal. Háromszor írta meg ugyanazt a könyvet, más és más hangulati elemekkel, a nyelvek vérmérséklete szerint, különböző hőfokon. S ennek megfelelően változtatta mindig a könyv címét is. Németül: Kuh auf dem Bast (a catarinai német-portugál szójáték lefordíthatatlan), az angol kiadás címe: A latin mackó völgye. Nálunk az is megtévesztette az olvasót, hogy a könyv címlapján még így állt a neve: Alexander Lenard - magam is azt hittem először, hogy fordítás. De ez nagyon is a szándéka ellenére történt. „Úgy képzelhet el - írta egy budapesti barátjának -, mint a mesebeli királyt, aki az egyik szemével nevetett, a másikkal sírt. Nevetek, mint az, akinek egy fél évszázad múltán, de még a síron innen sikerült megvalósítani egyedüli igazi tervét: tulajdonképpen soha nem akartam semmi mást, mint egyszer egy magyar könyvet írni. A síró szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett belőlem!… De miért nem áll a címlapon ugyanaz a név, mint az első elemi irkáján Pesten?”
„Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak Cestius piramisa mellett, ott, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai. Ma szerényebb lettem, a páfrányt várom.”
1972 áprilisában halt meg. Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Donna Emma-völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud indiói gyászolták. Az ő veszteségük gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyó-olaj, ecetben áztatott puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író húzza ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket. De annak igazán örültek; hogy amikor végzett már a rendeléssel - s kipiszkálta a gyerekek füléből, a beszorult babszemeket -, a Donna Emma-völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat játszott. Este azután egyedül a láthatatlan házban a Wohltemperierte Klavier-ral folytatta. Bach végigkísérte életét - hányattatásai közben nemegyszer minden batyuja a Wohltemperierte két kötete volt -, ez a harmónia észrevétlenül beleszűrődött az írásaiba is. Ahogyan egykor az orgonaépítő Werkmeister a zenében, ő a prózájában számította ki az egyenletes temperálás arányait.
Amikor minden elcsendesedett az őserdőben, gyertyafénynél tűnődő leveleket írt távoli világokba: vajon az újlatin verseket rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni… Olykor portugálul íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul, néha norvégül s nem ritkán latinul zengett a megszólítás: „Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D.” „Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt…” Különös emberek válaszoltak a levelekre: újlatin költők, szivargyűjtők, matrózok és irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t visszafordítják anyanyelvükről angolra, vagy lefordítják Shakespeare-t a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban.
Szaporodtak a levelek, ahogyan a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosokban. Lénard még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották fogva hivatalok papírláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek segítségével.
S ha messziről is, ha késve is, de mégiscsak megérkezett a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották, s azután egyszer - tízezer kilométer távolságból - két maroknyi vetőborsó.
Még a botokudok varázslói sem gondolták volna, hogy a néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre - varázsszer a honvágy ellen. A varázsló „elülteti… azután egy szép nap - egy nagyon szép nap - van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon.”
Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a catarinai parasztok észrevegyék: ezt a fura szakállas doktort nem a meggazdagodás reménye vezette a Donna Emma-völgyébe, csakhamar leszoktak a fizetésről is, jó esetben egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért. S nem is sejtették, milyen fejedelmien fizettek! Lénard ezekből a történetekből remekműveket írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik szerzők. „Volt egyszer egy asszony Ephezusban” - kezdi a mesét Petronius. „Élt egyszer Timbo és Mirador közt egy öregasszony” - kezdi a mesét Lénard. Könyveit bárhol ütjük fel, minden mondata - szerkezete és lejtése szerint - szállóige lehetne, akárcsak a latin autoroké. „Az emberi viszonylatokban minden adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség mindennapi kór. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz.”
Mintha egy latin szólásmondás-tár lapjait forgatnánk.
Aligha elemezhetnénk találóbban Lénard műveit, mint ahogy ő elemezte akaratlanul önmagát, Horatiusról írván: „Senki sem sorakoztatta úgy, mint ő leveleiben és szatíráiban a mitológiai alakokat és maradi parasztokat, politikusokat és borbélyokat, senki sem fonta össze azzal a virtuozitással szavaikat és saját gondolatait, senkinek sem sikerült új és régi, meglepő és örök gondolatokat úgy végleges alakba önteni, mint neki. Horatius világa elképzelhetetlenül széles: otthon van Maecenas irodalmi szalonjában és falusi szomszédainál, akik még lábukat sem tették be a városba, még nem látták a Forumot. Ismeri az apuliai falvakat és Athént, beszélget rabszolgákkal, lovagokkal, városi sznobokkal, és abban a pillanatban, amint leírja, szavaiból irodalom lesz.”
A neveket kell csupán behelyettesítenünk. Horatius - Lénard. Maecenas - Robert Graves. Az apuliai falvak - Santa Catarina települései. Athén - Róma.
Izgalmas és megfejthetetlen rejtély, mi éltette Lénardot, hogy megtartsa eredeti anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát töltötte Magyarországon, mindössze nyolc esztendőt. A magyaron kívül tizenkét nyelvet beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben, ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. „Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul… A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő »kísérője és kísértője« nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!”
Kezembe került egy levele, melyet a halála napján írt. Már tudta, hogy: una ex illis ultima. Az egyik homokszem, ami lepereg, az utolsó lesz: már elintézte a körülményes hivatalokkal, hogy a kertjében temethessék el. Az aláírás fölött már múlt időben szólt magáról: „Aki míg volt…” De a rövidke levélben nehézkes, szaggatott írással még fontosnak tartotta elmondani, hogy kapott hazulról két folyóiratot, az egyikben Bachról szóló cikket talált…
Humanista örökség volt ez is, ez a józan felkészülés a halálra. „Disce mori” - idézte valamelyik De arte moriendi-traktátust. „Aki békét kötött a halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet vigaszára! Miként a hal elfogadja az Óceánt, fogadd el te is: a Mulandóságban élünk, nemcsak az utolsó percünk a halálé, minden percünk egy homokszeme, minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása.”
Disce mori. Tanulj meghalni. Ez ugyanazt jelentette mindig: disce vivere. Tanulj élni.
„Mert nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi között.”
Érzékeny, finom - kissé régies hangulatú - verseit németül írta, kevés jelent meg magyarul, a közelmúlt terméséből szinte semmi. Nemrég azonban a Lénardról szóló írások között böngészve egy São Pauló-i német nyelvű napilap nekrológjában ráakadtam egyik utolsó versére.
 
Mit hagynak ránk holtuk után az öregek?
Egy vén ruhát,
Egy repedt okulárét,
Egy félig űrült tintásüveget.
Még élek. Ám a perc közel…
„Ezt hagyta csak” - vijjognak majd felettem.
S én a kegyetlen Alvilág
Mélyén sóhajtom: legalább
A tintatartómat kiüritettem.
 
____________________________
 
Végül idézet egy hozzá írt válaszlevélből:
Pacific Palisades, California. 1947. március 16.
 
Tisztelt Lenard dr. úr! Köszönet a figyelmességéért! A kritika, éppen erről az oldalról, örömet szerzett nekem. Budapesten mindig barátok között éreztem magam, és sohasem felejtettem el azt a tetszésnyilvánítást, amellyel az ottani közönség a Hitler-éra első éveiben a Népszövetség irodalmi és mővészeti bizottságának ülésén tartott egyik beszédemet fogadta; ebben azt mondtam, a szabadságnak meg kell tanulnia páncélt ölteni és védekezni. Az ülés nyilvános volt, és nem a bizottság tagjai (többek között Karel Čapek is), hanem a hallgatók voltak lelkesek. Magyarország feudális jellegű ország, többé-kevésbé forradalom előtti állapotban. De nem hiszem, hogy szíve mélyén valaha is fasiszta ország lett volna.
 
Híve: T h o m a s  M a n n.

____________________________

2010. március 31.:

 

Friss hírek szerint " Ember a világ végén " munkacímmel játékfilmet terveznek forgatni Lénárd életéről.

A cikk írója sajnos nem nevezhető minden szempontból jólinformáltnak Lénárd személyével és életével kapcsolatban. Találsz viszont jó fényképet róla Brazíliából. Azt hiszem, az egyik benne van a Római Konyha című művében, amin éppen főz.

 

Bővebben itt olvashatsz a rendező, Nagy Viktor Oszkár további terveiről, akinek "Apaföld" című első nagyjátékfilmje Gene Moskowitz díjat nyert a 40. Filmszemlén. (A díjat külföldi filmkritikusok ítélik oda a szemle egy nekik tetsző alkotásának.)

A bejegyzés trackback címe:

http://iusmurmurandi.blog.hu/api/trackback/id/tr691828992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

fiam · http://csajszinene.blogspot.com/ 2010.03.11. 17:11:45

Bonjour Tristesse!
Mormogi, olyan nagyon jó volt olvasni, hogy ilyen emberek is éltek. (Időnként vissza-visszatérek Lénárd Sándorról olvasni - felüdülés a léleknek.) S fájó, hogy ma már olyan kevesen vannak. Ha vannak még. Azt hiszem, eljött az ideje egy újabb új-humanizmusnak.
(Többek között Kőváry György szedte össze a világban szétszóródott neves magyarokat egy könyvbe; bizonyára ismered a Humor és Magyar c. kötetet.)

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.03.11. 18:04:17

Az "Új Humanizmus" bizony nagyonis idöszerü lenne…
Dolgozunk rajta :-)

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.03.11. 18:14:21

Jóreggelt, búbánat!

- írtad, s nem véletlenül, hiszen a Françoise Sagan könyvet is Ö fordította latinra.
Meg a Max und Moritz kalandjait is…
Amik ugyan eléggé rémesek - kétségkívül passzolnak a kultúrkörbe :-)
További müvek listája:
mek.oszk.hu/kiallitas/lenard/

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2010.03.22. 21:07:28

A római konyha c. könyvét nagyon szeretem. :)

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2010.04.03. 09:44:06

Éppen ideje volt az ötletnek.
Félek semmi nem lesz belőle, mert elég költséges lehet legfőképpen a helyszinek miatt.
Amúgy a főszereplőnek kinevezett urat nem nagyon kedvelem, attól persze a film még sikeres lehet.

Max und Moritz - svájci tartózkodásom egyik főszereplóje. Olvasták nekem, mert olvasni még nem tudtam, csak a képeket nézegettem.
Insz...

vero · http://anal0g.blog.hu/ 2010.04.14. 03:06:06

MP, Ön egy hiánypótló blogger.
Kár, hogy ma már képernyőről kell olvasni, jobb szerettem újságból, könyvből. Ilyesféléket.

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.04.14. 10:22:41

@vero: Köszönöm a kiegészítést, annál is inkább, met gondolkodtam rajta tegnap, megemlítsem-e, hogy halálának évfordulója volt. Wiki:
Halálozások: 1972 április 13. – Lénárd Sándor orvos, költő, író (született: 1910)

vero · http://anal0g.blog.hu/ 2010.04.14. 11:54:32

a kiegészítésem sajnos ua. mint a te hivatkozásod, csak egy oldallal beljebb.

lényeg, hogy olvashatók és nagyon jók!

vén betyár 2011.09.23. 09:25:34

A hetvenes évek elején olvastam először, magával ragadott csodálatos nyelvezete, kalandos élete, mélységesen humanista életszemlélete, hatalmas műveltsége.

"Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. (Kardos G. György)"

Nagyon kicsinek érzem magam, ha tőle olvasok, de nagyon szerencsésnek is, hogy olvashatom.

Ahogyan ezt is.

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2011.09.23. 19:53:53

@vén betyár: Köszönöm - igen, nagyjából ezt érzem én is - és valamiképpen hasonló módon szeretnék én is (bár persze összehasonlíthatatlanul szerényebb mértékben) hasznos lenni...