2010.05.28. 00:06
Zeti, az Avaros.
Remélem, a címmel sikerült kellő „balladai homályba” burkolnom mondandómat, de nem áltatom magam. Bizonycsak sajnos és valószínű, hogy nem tudom kicselezni a bérbloggerek ( vérbloggerek ? ) hadát, és a nemkívánatos ajánlóba kerülök; de „én nem fogom be pörös számat...”
Bevezetőként azt állítom, hogy nincsenek túlzott előítéleteim – van viszont 30 év szakmai tapasztalatom, meg tanulmányaim... Szokott módszerem szerint elmesélem a vonatkozó anekdotát, mert néha bölcs is lehet. Ráadásul a gugli is csak egyetlen találatot adott rá, az sem volt egészen azonos :-)
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bárónő, a színház, a színészek, s minden rendű-rangú csepűrágók nagy barátja. Történt pedig, hogy egyszer látott egy jeles színművészt Don Juan szerepében, s annyira megtetszett neki, hogy hazatérvén megbízta udvarmesterét, kerítse elő számára azt az embert.
Meg is jelent az illető teljes jelmezével együtt, jót vacsoráltak, elbeszélgettek, majd együtt töltötték az éjszakát is – hajnalban meg a Don elbúcsúzott.
Az idő telt-múlt, s a Bárónő megint más darabot nézett, s a darabban igen kedvére valónak találta azt a művészt, aki Casanovát játszta. Meg is bízta hát udvarmesterét, s jött is Casanova sietve – az este s az éjszaka hasonlóképpen csodásan telt. Mert – hogy szavamat ne feledjem – mindkét szerepet ugyanaz a művész alakította.
Aztán ismét rövid idő múltán a Bárónő Rómeóként látta, megint más alkalommal Ádámként... És minden este s éjszaka csodálatosan telt; a Bárónő igen meg volt elégedve.
Aztán egyszer az az ideája támadt, hogy minek ide annyi jelmez, orczafesték – jöjjön el az a csepűrágó a saját való személyében.
S jött az, szegény, remegve.
- Mi baj van, színész uram? Tán csak nem tart tőlem? Nem lehet itt semmi hiba, hiszen milyen kiválóan helyt állott mint Don Juan, Casanova, Rómeó...
- Kegyelmezzen nékem, méltóságos Bárónő, amit kér, az nem lehetséges.
- De miért ne lenne az, mon ami?
- Képtelen lennék rá, főméltóságú Bárónő asszony, nem rajtam múlik a dolog: kérem, én civilben teljesen impotens vagyok!”
A történet summája érzésem szerint az: a színészt nem szabad összetéveszteni a szerepével. Nem azonos vele, s nem is lenne jó, ha azonos lenne.
A dolog másik oldala pedig az, hogy a szerep sem azonos a színésszel; s aki nem tud mást adni, mint saját magát – az jobb, ha megy.
Amit Petőfi írt a XIX. század költőivel kapcsolatban, az itt is megállja a helyét:
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Most nézzük a dolgot más irányból. 1972-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál (az előszó 1967-ben íródott) Gábor György munkája, az „Ingres hegedűje”. A cím kicsit rejtélyesnek tűnhet a magyar olvasó számára, hát megvilágítom, miként a szerző is tette.
Jean Auguste Dominique Ingres (1780-1867) francia neo-klasszicista festő és grafikus volt, s a festészet mellett gyakorta s tehetséggel vette kezébe hegedűjét is. 21 évesen már elnyerte a Római Akadémia festészeti Nagydíját, s később sem nélkülözte az elismerést. (Ha a neve nem lenne ismerős, a képei bizonyosan... :-) Olyan ismert személy, hogy tulajdonnevéből és kedvelt mulatságából szólás keletkezett – a „violon d’Ingres” a „hobbi” francia neve, illetve több is annál: tehetséggel űzött más tevékenység – gyakran más művészeti ág. Érdekesen utal erre vissza egy kép, amit nem találok – pedig hazai könyv borítóján is szerepelt: Ingres egyik hát aktja látható rajta, két oldalán egy-egy „ F-lyuk ” – mint a hegedűkön... (A női test is gyengéje volt. Fiatal korában kivételes tehetségre tett szert ábrázolásában, középkorúként inkább más témák felé fordult, majd idősebb korában ismét elővette a témát - s ekkor olyan képeket festett, amiken nagyon sok mezítelen hölgy látható. Akár a három bikagenerációról szóló történetben. :-)
Az említett könyv az ilyen művészeti tevékenységek gyűjteménye. „Híres emberek más művészeti ágban is kipróbálják magukat” – lehetne az alcíme.
Az említett könyv hatszázegynéhány lapján bő válogatást találunk ezekből a munkákból, sok érdekesség van köztük – hazai s külföldi egyaránt.
Ha lenne a Bridge játékban „Asso” licit, akkor a legolcsóbb a treff assó lenne – a legdrágább meg a pikk. Lássunk hát egy részletet Pabló bácsi 1941 januárjában írt dolgozatából.
Címe igen ígéretes: „A FARKON CSÍPETT VÁGY” – azaz „Le désir attrapé par la queue”. A munka pedig egy – színdarab. Hat felvonás sok jelenetben, de mindössze nyolc és egynegyed lap a kötetben. Jöjjön hát a részlet Tamkó Sirató Károly fordításában.
Szereplők:
Nagylábujj Két kis Kutyus
Tyúkszem A Csend
Tortácska Sovány szorongás
Unokanővér Kövér szorongás
Bütyök Függönyök
(Csak, hogy hangulatba jöjjünk :-)
Az ötödik felvonás részlete:
...(Nagylábujj a karjaiba öleli, és a földre esnek.)
Tortácska: (az ölelkezés után feltápászkodik)
Na, maga aztán érti a módját, hogy kell fogadni a látogatót. és hogy kell ölelni. Be vagyok havazva, és didergek. Hozzon egy forró téglát.
(Lekuporodik a súgólyuk elé, szembe a nézőtérrel, és vizel, vizel jó tíz percen keresztül.)
Jaj! De megkönnyebbültem.
(Fingik egyet, még egyet, megigazítja a haját, leül a földre, és hozzákezd lábujjai szakszerű leszereléséhez.)
Namármost a fenti részletet Pablo bácsi azért, és csak azért írta (mellesleg Párizst már fél éve tartották megszállva a németek), mert gúnyolódni akart. Ha valaki kételkedne ebben, annak itt egy rövid színi utasítás – méltó párja a Ionesco „Kopasz énekesnő” –jében fellelhető „Az angol falon az angol falióra annyit üt, amennyit akar.” –nak. Itt így áll:
(Néhány percig néma csend, miközben látni, hallani és érezni, hogy a súgólyukban hatalmas tűzön, egy nagy serpenyőben forró olajban sül a krumpli; füstje betölti az egész termet, s egyre sűrűbb lesz, míg végül mindenkit megfullaszt.)
Ez a színi utasítás a negyedik felvonás vége; megelőzi a korábban idézettet – vagyis az ötödik felvonásnak nem lehetnének se eleven szereplői, se nézői. Mellesleg arra is bizonyíték, hogy a darabot a szerző nem színpadi előadásra írta...
Pabló tehát egyértelműen gúnyolódott, kigúnyolta azokat az modernkedő, hivatásos polgárpukkasztó (amit a kispolgár titokban nagyon élvez), üresfejű, ötlettelen álművészeket akik megélhetési botrányszínházakat vittek akkoriban. Kihasználták a közönség bizonytalan értékítéletét, blöfföt tálalva fel valódi újdonság és főleg: új gondolatok nélkül.
Persze Pablo bácsi se volt szent, bár csak később hajlott maga felé a keze; nem vetette meg a pénzt Ő sem – de nem volt gyomra ehhez. (Azért nem az Ő nevéből faragták az „Avid à Dollars” – Dollárszomjas - anagrammát . :-)
Mindez – kapaszkodjunk meg – hetven évvel ezelőtt történt. De minálunk még mindig azt erőltetik bizonyos igen szerény tehetséggel, ám tátongó tárcával rendelkező megélhetési művészek, ami már akkor is kiment a divatból: egyszerűen ciki volt.
S ha mindezt csak a saját szűk kis közönségüknek, az erre vevő „művészetpártolóknak” adnák elő, nem is volna semmi baj. De nem így van. Sajnos azt kell hinnünk, hogy módszeres rombolásra programozták ezeket a drónokat. Kakukkfiókaként tojták őket idegen fészkekbe, ahonnan kilökdösték az ott honos fiókákat s kövérre hízlaltatták magukat.
A béraggódnokok pedig a „Circenses”-t biztosító kereskedelmi csatornák fizetett tapsoncait gyászolják már jóelőre – mintha ugyan lehetne hatalma az országgyűlésnek őket „kiszavazni”... Bár, mint mondják, a cipésznek likas a cipője, s a tolvaj retteg leginkább a betörőktől. Bevetették erőiket a neten is. Hogy hol voltak, mikor valóban tehetséges embereket tettek tönkre, azt ne firtassuk. Most éppen egy olyan kaliberű egyénért lobbiznak, aki nagyjából egy betelefonálós „mi az öt különbség a két ábra között?” tipusú műsor vezetésére alkalmas – és bármit is játszik (most térünk vissza a bevezetéshez), csak magát képes adni. Ami nem lenne baj – ha nem ott és nem közpénzből tenné.
De ő csak egy tételt igazolt fényesen, történetesen Parkinson egyik törvényét: mindenki addig emelkedik a szamárlétrán, míg el nem éri azt a pozíciót, aminek a betöltésére tökéletesen alkalmatlan.
És még egy utánlövés:
Még működött a Filmmúzeum a Tobacco street kezdeténél, mikor egy ismerős házaspár (akkoriban nyugdíjközeli korban) jegyet vásárolt egy művészfilmre. Hozzáteszem, a férj egy aprócska, keleti határunk közelében fekvő kis faluból került Pestre (még fiatalon), ahol a család jó része egykönyvű volt, s ezért nem jártak sehová. Úgy gondolták, megnéznek valami régi szép, romantikus filmet, hadd fiatalodjanak. És beültek a terembe. Jegyük a sor közepére szólt. Elkezdődött a vetítés – „Az utolsó tangó Párizsban”... Vetítés közben nem tudtak kijönni. Ez volt az utolsó eset, hogy a férj moziba ment...
Hátrébb a mosolyokkal – hasonló sokk ért bizony igen sok nézőt a színházban, akik például jegyirodánál vették a jegyüket s a többórás vonaton rázkódás után nem ezt érdemelték volna.
Régi bölcsesség szerint amit az ember a hálószobában csinál, azt nem viszi a nappaliba vagy az ebédlőbe.
Ne legyen többé igaz, hogy: Zeti, nem zeti – nem kap mást... :-(
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2010.05.28. 08:41:12
Előfordul, hogy tudsz valamiről, ill. ismered és mégsem kapcsolod össze valami olyasmivel ami pedig belőle származik.
Hogy ez miként lehet, egy komolyabb zoológus talaán megfejtené.
Ingres-ről van szó és a művészellátóban valamikor kapható papírfajtáról.
Szégyellem magam.
Másrészt - benéztem és végre cikket találtam, mégpedig nagyon jót.
Már éppen noszogatni akartalak, mert hiányoltam valami újabb csemegét.
Ha már megemlítetted az utolsó tangót, a korabeli 168 órában jóval a bemutatása után, amikor már híre ment idehaza is, magyar műkritikus is beszámolt róla. Kiment, megnézte. A dög!
Állítólag elaludt vetítés közben a jó lélek.
Na persze 168 óra...
Sartre halála alkalműval csak a Lés mains sales maradt ki a felsorolásból, illetve később úgy emíttetett, mint amit megtagadott.
Én az idegennyelvi antikváriumban vettem szegény megtagadottat jóval korábban.
Nem nagy dobás, de pontos.
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.05.28. 09:06:57
Engem csak a toll érint, bármilyen papírral :-)
...csak nem arra célzol, hogy nem véletlenül? :-) Mármint Jean-Saul Partre munkája kapcsán...
inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2010.05.29. 15:14:41
Jajj, hát mernék én ilyet?
Grift · http://gozdom.blogspot.com/ 2010.05.30. 07:27:28
Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.05.31. 09:46:09
Más körülmények között papírtányér és műanyag étszer - de ezt épp' Tenéked nem kell magyarázzam :-) (Ezért nem reagáltam elébb.)
(Málnási más tészta... :-)
Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2010.06.01. 20:54:11
Attilajukkaja 2010.06.02. 15:27:05
Ezt igy meg nem hallottam, de nagyon tetszik!
Hiszen az olvasmanyaink is egyfajta taplalekunk.
Legutóbb hozzászólt: