Remélem, a címmel sikerült kellő „balladai homályba” burkolnom mondandómat, de nem áltatom magam. Bizonycsak sajnos és valószínű, hogy nem tudom kicselezni a bérbloggerek ( vérbloggerek ? ) hadát, és a nemkívánatos ajánlóba kerülök; de „én nem fogom be pörös számat...”

 Bevezetőként azt állítom, hogy nincsenek túlzott előítéleteim – van viszont 30 év szakmai tapasztalatom, meg tanulmányaim... Szokott módszerem szerint elmesélem a vonatkozó anekdotát, mert néha bölcs is lehet. Ráadásul a gugli is csak egyetlen találatot adott rá, az sem volt egészen azonos :-)


 „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bárónő, a színház,  a színészek, s minden rendű-rangú csepűrágók nagy barátja. Történt pedig, hogy egyszer látott egy jeles színművészt Don Juan szerepében, s annyira megtetszett neki, hogy hazatérvén megbízta udvarmesterét, kerítse elő számára azt az embert.

Meg is jelent az illető teljes jelmezével együtt, jót vacsoráltak, elbeszélgettek, majd együtt töltötték az éjszakát is – hajnalban meg a Don elbúcsúzott.

Az idő telt-múlt, s a Bárónő megint más darabot nézett, s a darabban igen kedvére valónak találta azt a művészt, aki Casanovát játszta. Meg is bízta hát udvarmesterét, s jött is Casanova sietve – az este s az éjszaka hasonlóképpen csodásan telt. Mert – hogy szavamat ne feledjem – mindkét szerepet ugyanaz a művész alakította.

Aztán ismét rövid idő múltán a Bárónő Rómeóként látta, megint más alkalommal Ádámként... És minden este s éjszaka csodálatosan telt; a Bárónő igen meg volt elégedve.

Aztán egyszer az az ideája támadt, hogy minek ide annyi jelmez, orczafesték – jöjjön el az a csepűrágó a saját való személyében.

S jött az, szegény, remegve.

- Mi baj van, színész uram? Tán csak nem tart tőlem? Nem lehet itt semmi hiba, hiszen milyen kiválóan helyt állott mint Don Juan, Casanova, Rómeó...

- Kegyelmezzen nékem, méltóságos Bárónő, amit kér, az nem lehetséges.

- De miért ne lenne az, mon ami?

- Képtelen lennék rá, főméltóságú Bárónő asszony, nem rajtam múlik a dolog: kérem, én civilben teljesen impotens vagyok!”

A történet summája érzésem szerint az: a színészt nem szabad összetéveszteni a szerepével. Nem azonos vele, s nem is lenne jó, ha azonos lenne.

A dolog másik oldala pedig az, hogy a szerep sem azonos a színésszel; s aki nem tud mást adni, mint saját magát – az jobb, ha megy.

Amit Petőfi írt a XIX. század költőivel kapcsolatban, az itt is megállja a helyét:

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed;

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.


Most nézzük a dolgot más irányból. 1972-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál (az előszó 1967-ben íródott) Gábor György munkája, az „Ingres hegedűje”. A cím kicsit rejtélyesnek tűnhet a magyar olvasó számára, hát megvilágítom, miként a szerző is tette.

Jean Auguste Dominique Ingres (1780-1867) francia neo-klasszicista festő és grafikus volt, s a festészet mellett gyakorta s tehetséggel vette kezébe hegedűjét is. 21 évesen már elnyerte a Római Akadémia festészeti Nagydíját, s később sem nélkülözte az elismerést. (Ha a neve nem lenne ismerős, a képei bizonyosan... :-) Olyan ismert személy, hogy tulajdonnevéből és kedvelt mulatságából szólás keletkezett – a „violon d’Ingres” a „hobbi” francia neve, illetve több is annál: tehetséggel űzött más tevékenység  – gyakran más művészeti ág. Érdekesen utal erre vissza egy kép, amit nem találok – pedig hazai könyv borítóján is szerepelt: Ingres egyik hát aktja látható rajta, két oldalán egy-egy „ F-lyuk ” – mint a hegedűkön... (A női test is gyengéje volt. Fiatal korában kivételes tehetségre tett szert ábrázolásában, középkorúként inkább más témák felé fordult, majd idősebb korában ismét elővette a témát - s ekkor olyan képeket festett, amiken nagyon sok mezítelen hölgy látható. Akár a három bikagenerációról szóló történetben. :-)

Az említett könyv az ilyen művészeti tevékenységek gyűjteménye. „Híres emberek más művészeti ágban is kipróbálják magukat” – lehetne az alcíme.

Az említett könyv hatszázegynéhány lapján bő válogatást találunk ezekből a munkákból, sok érdekesség van köztük – hazai s külföldi egyaránt.


Ha lenne a Bridge játékban „Asso” licit, akkor a legolcsóbb a treff assó lenne – a legdrágább meg a pikk. Lássunk hát egy részletet Pabló bácsi 1941 januárjában írt dolgozatából.

Címe igen ígéretes: „A FARKON CSÍPETT VÁGY” – azaz „Le désir attrapé par la queue”. A munka pedig egy – színdarab. Hat felvonás sok jelenetben, de mindössze nyolc és egynegyed lap a kötetben. Jöjjön hát a részlet Tamkó Sirató Károly fordításában.

Szereplők:

                                   Nagylábujj                                          Két kis Kutyus

                                    Tyúkszem                                         A Csend

                                    Tortácska                                          Sovány szorongás

                                  Unokanővér                                         Kövér szorongás

                                        Bütyök                                          Függönyök

(Csak, hogy hangulatba jöjjünk :-)

Az ötödik felvonás részlete:

...(Nagylábujj a karjaiba öleli, és a földre esnek.)

Tortácska: (az ölelkezés után feltápászkodik)

Na, maga aztán érti a módját, hogy kell fogadni a látogatót. és hogy kell ölelni. Be vagyok havazva, és didergek. Hozzon egy forró téglát.

(Lekuporodik a súgólyuk elé, szembe a nézőtérrel, és vizel, vizel jó tíz percen keresztül.)

Jaj! De megkönnyebbültem.

(Fingik egyet, még egyet, megigazítja a haját, leül a földre, és hozzákezd lábujjai szakszerű leszereléséhez.)


Namármost a fenti részletet Pablo bácsi azért, és csak azért írta (mellesleg Párizst már fél éve tartották megszállva a németek), mert gúnyolódni akart. Ha valaki kételkedne ebben, annak itt egy rövid színi utasítás – méltó párja a Ionesco „Kopasz énekesnő” –jében fellelhető „Az angol falon az angol falióra annyit üt, amennyit akar.” –nak. Itt így áll:

(Néhány percig néma csend, miközben látni, hallani és érezni, hogy a súgólyukban hatalmas tűzön, egy nagy serpenyőben forró olajban sül a krumpli; füstje betölti az egész termet, s egyre sűrűbb lesz, míg végül mindenkit megfullaszt.)

Ez a színi utasítás a negyedik felvonás vége; megelőzi a korábban idézettet – vagyis az ötödik felvonásnak nem lehetnének se eleven szereplői, se nézői. Mellesleg arra is bizonyíték, hogy a darabot a szerző nem színpadi előadásra írta...

Pabló tehát egyértelműen gúnyolódott, kigúnyolta azokat az modernkedő, hivatásos polgárpukkasztó (amit a kispolgár titokban nagyon élvez), üresfejű, ötlettelen álművészeket akik megélhetési botrányszínházakat vittek akkoriban. Kihasználták a közönség bizonytalan értékítéletét, blöfföt tálalva fel valódi újdonság és főleg: új gondolatok nélkül.

Persze Pablo bácsi se volt szent, bár csak később hajlott maga felé a keze; nem vetette meg a pénzt Ő sem – de nem volt gyomra ehhez. (Azért nem az Ő nevéből faragták az „Avid à Dollars” – Dollárszomjas - anagrammát . :-)

Mindez – kapaszkodjunk meg – hetven évvel ezelőtt történt. De minálunk még mindig azt erőltetik bizonyos igen szerény tehetséggel, ám tátongó tárcával rendelkező megélhetési művészek, ami már akkor is kiment a divatból: egyszerűen ciki volt.

S ha mindezt csak a saját szűk kis közönségüknek, az erre vevő „művészetpártolóknak” adnák elő, nem is volna semmi baj. De nem így van. Sajnos azt kell hinnünk, hogy módszeres rombolásra programozták ezeket a drónokat. Kakukkfiókaként tojták őket idegen fészkekbe, ahonnan kilökdösték az ott honos fiókákat s kövérre hízlaltatták magukat.


A béraggódnokok pedig a „Circenses”-t biztosító kereskedelmi csatornák fizetett tapsoncait gyászolják már jóelőre – mintha ugyan lehetne hatalma az országgyűlésnek őket „kiszavazni”... Bár, mint mondják, a cipésznek likas a cipője, s a tolvaj retteg leginkább a betörőktől. Bevetették erőiket a neten is. Hogy hol voltak, mikor valóban tehetséges embereket tettek tönkre, azt ne firtassuk. Most éppen egy olyan kaliberű egyénért lobbiznak, aki nagyjából egy betelefonálós „mi az öt különbség a két ábra között?” tipusú műsor vezetésére alkalmas – és bármit is játszik (most térünk vissza a bevezetéshez), csak magát képes adni. Ami nem lenne baj – ha nem ott és nem közpénzből tenné.

De ő csak egy tételt igazolt fényesen, történetesen Parkinson egyik törvényét: mindenki addig emelkedik a szamárlétrán, míg el nem éri azt a pozíciót, aminek a betöltésére tökéletesen alkalmatlan.


És még egy utánlövés:

Még működött a Filmmúzeum a Tobacco street kezdeténél, mikor egy ismerős házaspár (akkoriban nyugdíjközeli korban) jegyet vásárolt egy művészfilmre. Hozzáteszem, a férj egy aprócska, keleti határunk közelében fekvő kis faluból került Pestre (még fiatalon), ahol a család jó része  egykönyvű volt, s ezért nem jártak sehová. Úgy gondolták, megnéznek valami régi szép, romantikus filmet, hadd fiatalodjanak. És beültek a terembe. Jegyük a sor közepére szólt. Elkezdődött a vetítés – „Az utolsó tangó Párizsban”...  Vetítés közben nem tudtak kijönni. Ez volt az utolsó eset, hogy a férj moziba ment...

Hátrébb a mosolyokkal – hasonló sokk ért bizony igen sok nézőt a színházban, akik például jegyirodánál vették a jegyüket s a többórás vonaton rázkódás után nem ezt érdemelték volna.

Régi bölcsesség szerint amit az ember a hálószobában csinál, azt nem viszi a nappaliba vagy az ebédlőbe.

 

Ne legyen többé igaz, hogy: Zeti, nem zeti – nem kap mást... :-(

 

A bejegyzés trackback címe:

https://iusmurmurandi.blog.hu/api/trackback/id/tr282036947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2010.05.28. 08:41:12

Hát eztet megkavartad rendesen Mormogi Uram, de azért valami megvilágosodási érzésem is keletkezett.
Előfordul, hogy tudsz valamiről, ill. ismered és mégsem kapcsolod össze valami olyasmivel ami pedig belőle származik.
Hogy ez miként lehet, egy komolyabb zoológus talaán megfejtené.
Ingres-ről van szó és a művészellátóban valamikor kapható papírfajtáról.
Szégyellem magam.

Másrészt - benéztem és végre cikket találtam, mégpedig nagyon jót.
Már éppen noszogatni akartalak, mert hiányoltam valami újabb csemegét.

Ha már megemlítetted az utolsó tangót, a korabeli 168 órában jóval a bemutatása után, amikor már híre ment idehaza is, magyar műkritikus is beszámolt róla. Kiment, megnézte. A dög!
Állítólag elaludt vetítés közben a jó lélek.
Na persze 168 óra...
Sartre halála alkalműval csak a Lés mains sales maradt ki a felsorolásból, illetve később úgy emíttetett, mint amit megtagadott.
Én az idegennyelvi antikváriumban vettem szegény megtagadottat jóval korábban.
Nem nagy dobás, de pontos.

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.05.28. 09:06:57

Huhh, azt a papírfajtát nem ismerem - legföllebb a Papier Canson-t... Még a tollkartonról is csak később hallottam.
Engem csak a toll érint, bármilyen papírral :-)

...csak nem arra célzol, hogy nem véletlenül? :-) Mármint Jean-Saul Partre munkája kapcsán...

Grift · http://gozdom.blogspot.com/ 2010.05.30. 07:27:28

urak, félve jegyzem meg, hogy jó az a nappaliban, és az ebédlőben is! :))

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.05.31. 09:46:09

@Grift: Állítólag a hal is jó kanállal, de bizonyos szinten azért inkább a halkés, halvilla...
Más körülmények között papírtányér és műanyag étszer - de ezt épp' Tenéked nem kell magyarázzam :-) (Ezért nem reagáltam elébb.)

(Málnási más tészta... :-)

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2010.06.01. 20:54:11

Jó a nappali, jó az ebédlő, de nagyon jó az Ingres-papir is. Nagyrészt azon a matérián tanultam meg rajzolni. Hogy a többiről ne is beszéljünk. :)

Attilajukkaja 2010.06.02. 15:27:05

"azok (is) vagyunk, amit elolvasunk"
Ezt igy meg nem hallottam, de nagyon tetszik!
Hiszen az olvasmanyaink is egyfajta taplalekunk.
süti beállítások módosítása