Mormogi Papa 2018.06.19. 11:04

Ujjé…

(A poszt végén mini update - 2018. június.)

Ismét egy rendhagyó, képes poszt - bár az utóbbi időben még az is rendhagyónak számít, hogy idebiggyesztek valamit :-(

Valami ugyanis végleg eltűnni készül az életünkből, s csak vizuális memóriánkban, meg néhány régi képen marad lenyomata. Ahogyan korábban megszűnt a Népligetben volt párja is. Jó vagy rossz szórakozás volt? Korábban a (korabeli szóhasználattal) "alsóbb néposztályok mulatsága" volt; ám tagadhatatlanul beleivódott emlékeinkbe, néha a magyar filmművészet hatékony közreműködésével.

Rendhagyó módon, egy rendezkedés közben kezembe akadt kordokumentum: egy kifestő füzet segítségével idézem most föl ezt a világot - aki több fényképre is kíváncsi, az a Fortepan lapján rákereshet.

Diamonds never die - ez a címe ennek a dalnak, amit a meglepő nevű együttes ad elő..

Egyszerű nóta és csak tetszik. Több nem is kell ide.

Hallgassátok, élvezzétek - It's simply Music :-)

Remélem, szívesen hallgatjátok ezt a régi dalt Cseh Tamás és a Kaláka együttes karácsonyi zenéskönyvéből.

 

Karácsony első napja van,
köszönt és minden jót kíván
egy csíz a csupasz körtefán.

 

Kedves olvasóim !
 
Előre is békés, boldog, kegyelemteljes Karácsonyt kívánok mindenkinek ! Fogadjátok az alábbiakat olyan jó szívvel, amilyennel én adom át Nektek.
 
- 0 - 0 - 0 -
 
A betegség sohase jön jókor. Hát még, ha megzavar valamilyen szép ünnepet! Jeanne Bendick kedves-bizarr meséi talán éppen ilyen helyzetben születtek, vagy ilyesféle élmény adta az ihletet.
Akárhogyan is, gyermekkoromban vígaszt nyújtottak – és most már az unokák is ismerik. A történetet 1962-ben jelentette meg a Móra Ferenc Könyvkiadó Tótfalusi István fordításában, a szerző rajzaival, ami szerintem kitűnő választás volt.
A kötetben - ára 7 Ft volt - még néhány vers és jó tanács is található.
Jöjjön hát a történet – a végéhez írok csak pár sort.


 

(Harmad-feledik levonás)
Mert nem igazán önálló egész, inkább külön egység - valójában kilóg a sorból.
Nagyon rövid kitérő: ellátogatunk Frankföldére. Itt is egy hölgy lesz a kalauzunk.
Szent Genovéva; franciául Sainte Geneviève, latinul Sancta Genovefa, született419 és 422 között valamikor Nanterre városában, meghalt Párizsban, 502 és 512 között valamikor - vagyis legalább 80 évet élt meg.

 

(2-dik gyakorlás)
Britannia, mint az köztudott ( Aú!!! Mr. Tájföl… ) el vagyon szigetelve, de olyannyira, hogy a legutolsó sikeres invázió a normannoké volt, akik 1066-ban magukkal vitték - sok egyéb mellett - az akkori ős-franko-gallo-latin nyelvet is. A szokások egy részét nemkülönben, mint erről a mai angol nyelv is tanúskodik.

 (1-ső nyargalás. Nyergelés !)

- Csitt, egy fehér lovat hallok jőni!
A fenti mondás ismerős, akár Shakespeare valamely drámájának idézete is lehetne, mint a közismert „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” ( III. Richárd V. felv. 4. szín) - amire az anekdota szerint valaki egyszer lekiabált a karzatról: „Szamár nem lesz jó?“ - válaszul a színész magát feltalálván, így riposztozott: „Dehogynem, jöjjön le a színpadra!“. Mondhatná például a megvakított Gloucester grófja is a Lear király-ban - de nem mondja. Helyette egy idézet-kompilációban szerepel, a sorozat egyik kötetének címeként is, mégpedig két nyelven. Az eredeti angol idézet: „Hark, I hear a white horse coming !“

Nagyon kevés a mondandóm, a képek beszélnek. Helyettem is.

Zlín városában évente megrendezik a gyermek- és ifjúsági filmek filmfesztiválját. Kitaláltak valamit, hogy egyszerre népszerűsítsék, hangsúlyozzák a filmszakma művészet jellegét – s nem mellesleg, hogy némi pénzmagot is szerezzenek.

 

Előző posztomban esett már szó a Napkeleti Bölcsekről, kiknek napja a karácsonyi ünnepkör utolsó jeles napja.
Epifánia azonban nem csak az ő ünnepük és névnapjuk. A szálak ismét messzire vezetnek… Kezdem a Wikipédia megfelelő szócikkeivel.


 

Kedves blogfelem írta egyszer, mikor még nem írtam posztokat:
 
„Sajnálom, nem is kicsit, hogy ezeket a nagyszerű dolgokat csak velem közlöd magánlevélben. Könyörgöm miért nem tereled ezeket kommentbe, hogy mások is olvassák...? Nagyon érdekes dolgokat hozol elő, lehet, a téma így tovább is lendülhetne… Én nagyon örülnék neki.”
A sok elmaradásból próbálok hát behozni valamicskét ezzel a mostani hosszú írással. Következzék hát eszme-ámok-futtatásom.
Úgy kezdődött a dolog, hogy a kezembe akadt egy képeslap. Rajta egy aprócska reprodukció: Idősebb Lucas Cranach „Jungbrunnencímű alkotása. A kicsiny reprón alig látszottak a részletek – de ahhoz eléggé, hogy megkeressem a Wikin. Először a német nyelvűn persze, a cím miatt. Onnét pedig tovább…

Addig-addig buzdítottatok, míg rászántam magamat. A lelketek rajta - az enyémen meg szárad a vizes lepedő...

Kezdem egy életrajzzal, valahogyan csak el kell kezdeni.
Georges Brassens – költő-zeneszerző-előadóművész. Született a Földközi-Tenger parján fekvő Sète kikötővároskában, 1921 október 22-én, és hatvanadik évét alig betöltve húnyt el nem messze ide. De kívánsága szerint szülővárosában, a „Tengeri temetőben” helyezték örök nyugalomra.

Rövid írást teszek fel, mert nem volna szép nyár elején egy "Ilyen hosszú távollét", poszttalan -  hogy filmes utalást is adjak.

Az aktualításom az, hogy a címben mondott város közelében töltök pár hetet, s biztosan járok is majd ott. A másik kötődés a legelső bejegyzésemre utal: itt is lesz szó dedikációról. S talán majd máskor is.

Úgy indult, hogy rendkívüli mértékben bosszantott valami – nem találtam azt a képet, ami megjeleníti az előző posztban említett Ingres hegedűjét.

Persze, hogy nem találtam, mert rossz helyen kerestem, többszörösen is. A francia dadaisták és impresszionisták – no, meg a hasonló "istapisták" között.

Remélem, a címmel sikerült kellő „balladai homályba” burkolnom mondandómat, de nem áltatom magam. Bizonycsak sajnos és valószínű, hogy nem tudom kicselezni a bérbloggerek ( vérbloggerek ? ) hadát, és a nemkívánatos ajánlóba kerülök; de „én nem fogom be pörös számat...”

Illendő megemlékeznünk gyermekkorunk meséiről, merthogy azok (is) vagyunk, amit elolvasunk.

Némely könyvek pedig névleg gyerekkönyvek, de a felnőttekhez is szólnak - s az is megesik, hogy néha megfordulnak a bennük ábrázoltak, legalábbis a szerző egykori szándékához képest. Igen jó példája ennek Gianni Rodari olasz író esete. (Omegna 1920. október 23. – Róma, 1980. április 14.)
A belinkelt magyar életrajz meglepően rövidre sikeredett, ha azonban az ember tovább lép más nyelvekre, olaszul, angolul vagy franciául, esetleg németül már többet tudhat meg róla.

Szép húsvéti ünnepeket mindnyájunknak !

 

Szomorkodjunk most, hogy majd vidulhassunk.

1910 március tizedikén született, Budapesten. Éppen száz éve.
Nem mondhatok róla talán semmi olyat, amit el ne mondtak volna már - jobban. Nem is teszek mást: ide másolok pár részletet az 1973-ban megjelent gyűjteményes kiadás előszavából.
A kötetet szerkesztette Szerb Antalné. A méltatást Veres Pétertől vett idézettel Kardos G. György írta. S most, hogy a kötelező kört megfutottam, jöjjön a lényeg - a Laudáció.

Kezdetben úgy volt, hogy a cím „Frölich János, a magyar Pitaval“ lesz. Tartok tőle azonban, hogy ma már ezt az urat úgyszólván senki sem ismeri. Pedig a maga idejében európai érdeklődést kiváltó író volt, ha nem is szépíró. Teljes nevén François Gayot de Pitaval francia ügyvéd (1673-1743) leghíresebb munkája ugyanis az 1734 és 1741 között megjelent 18 kötetes „Híres és érdekes bűnügyek, s az ezek tárgyában hozott ítéletek“ (Causes célèbres et intéressantes, avec les jugemens qui les ont décidées) volt. Egyéb írásai között voltak anekdota-gyüjtemények: történelmi, „gáláns“ és költői anekdoták egyaránt. Mindegyik hálás müfaj a maga korában. Az utókor mostohán bánt vele – talán érdemén alul értékeli ma, magyar fordításáról nem is tudok. Igaz, akkoriban a több európai nyelven olvasás szinte elengedhetetlen volt bizonyos müveltségi szinten. Jellemző, hogy nem hazája nyelvén írták róla a legteljesebb szócikket, hanem németül. Az említett mü címe (rövidítve) az angolban szakkifejezéssé vált; sőt további kötetek is jelentek meg – mások tollából.

Békés, boldog új esztendőt minden olvasómnak !

Régi kedvencemet veszem elő ez új év kezdetén; olyan írót, kit talán méltatlanul sújt a feledés. Magyar Sci-Fi irodalmunk korai tehetsége Ő, s mellőzésének valódi okát még nem sikerült kiderítenem. 45 után nem adták ki sem korábbi, sem újabb munkáit 1992-ig; kizárólag egyetlen gyűjteményes kötetben szerepeltették most idézendő regénye egy csekély részletét, de  én most nem ezokból citálom művét.

Az ember gondolkodása meglódul valamitől - ki tudja, hol áll meg? Jó példa erre a következő.

Csak a miheztartás végett bemutatom a szobrot, ami elindította a gondolatmenetemet.

Emlékezünk. Közeliekre és távoliakra. Régen és tegnap eltűntekre.

Lehet mértéke? Lehet ilyenkor mondani valamit?

Sokáig gondolkoztam, mit is írjak e napon, ha egyáltalán. Hiszen hogy jövök én hozzá?  Majdnem egy hónap hiányzott még ahhoz is, hogy a kettőt betöltsem. Ma hajnalban felködlött bennem valami történetféle, de nem volt, nem lehetett hiteles... Talán majd máskor, ha el nem felejtem.

Maître François élt, műve ma is él, és élni is fog - sokkal inkább, mint azé, kiről a mondást fabrikálták, s ez így van jól.

Sokféleképpen kötődhet az ember hozzá és művéhez. Én most egy régi történettel hozakodom elő.

Az ember ritkán tart otthon egy műből több példányt, s ha igen, annak oka van. Francia-Ferenc mester életműve öt magyar kiadásban szépíti polcomat, nem beszélve a Francis Carco-féle regényes életrajzról; a jegyzetekkel ellátott Livre de Poche és "Aux Quais de Paris" kiadásokról vagy a tanulmányokról. De a kötetek között van egy kisméretű, sötétkék kötésén aranyozott nyomással klasszikus középkori szűz ábrázolást viselő Officina kiadás. Róla szól a történet.

süti beállítások módosítása